Sajtóházból médiakombinát

„Milyen érdekes – fejtegette az idősebb újságíró –, régen a város közepén volt a szerkesztőség, az emberek között éltünk, most meg az ipari parkban üldögélünk, ahol nem nagyon sétálgatnak az emberek.” Eltűnődtem a szomorkás megjegyzésen, majd segítségül hívva a sajtótörténetet és négy évtized alatt szerzett szerkesztőségi tapasztalataimat, félig-meddig igazat adtam a nosztalgiázónak. Vajon hogyan és főleg miért ment végbe a váltás a városközpontban lévő sajtóház és a város szélére száműzött szerkesztőség között? Zöldi László írása.

Csakhogy már a kiindulópont pontosításra szorul. Ha ugyanis belehelyezkedünk az 1896-os millennium és a századfordulós évek hangulatába, akkor fölsejlik, hogy ami ma a város közepének hat, az száz évvel ezelőtt nem volt a város közepe. Buzinkay Géza sajtótörténeti tanulmányaiból kiderül, hogy amit ma például Budapest belvárosának vélünk, azt száz évvel ezelőtt majdhogynem a kétharmadával kisebb és csekélyebb lélekszámú főváros szélének könyvelték el. Nem vitás, hogy ahol a szerkesztőségek és nyomdák összpontosultak, például a Blaha Lujza tér környékén, az akkoriban nem tartozott a klasszikus belvároshoz.

Az úgynevezett sajtóházak építtetői észszerűen gondolkoztak. Felismerték, hogy a lapkiadás legsebezhetőbb pontja a terjesztés. Ha szűk a tér a nyomda körül, akkor nincs hely a kiadóhivatal oldalához álló oldalkocsis motorkerékpároknak, melyeket a két világháború között állástalan diplomások béreltek, hogy hajnalonta eljuttassák, mondjuk, Az Est-lapokat a 84 kilométernyire lévő Kecskemét kávéházaiba és az újság-előfizetőknek. Csakhogy az időközben óriási fejlődésnek indult magyar főváros körülnőtte a sajtóházat, amelyet érdemes körülírni.

Mit kerestek az újságírók a kávéházban?

A sajtóház általában négyemeletes volt, vagyis ötszintes. Manapság onnan lehet megismerni, hogy az utcára néző ablakok lelógnak a járdáig, és az egykori járókelők beláthattak a kivilágított, éjjel-nappal üzemelő kávéházba. A márvány asztaloknál szinte kizárólag férfiak ültek, és rágták a tollukat, amelyet néha belemártottak a tintatartóba. Félbe vágott, A/4-es formátumú papírlapra írták cikküket, és egy-egy betűvel telerótt kutyanyelvet kitettek az asztal szélére. Rendszeres időközönként feljött az alagsorból egy bajuszos, munkaruhás nyomdaszolga, összeszedte a kéziratokat, és levitte őket a nyomdába, ahol az újságírók kézírását jól ismerő kéziszedők kiszedték a cikkeket. A szerkesztőség az első emeleten kapott helyet, a második, a harmadik és a negyedik emeleten pedig bérlakások voltak. Ezek bevételéből tartotta el a háztulajdonos az újságot, amíg nyereséges nem lett.

Azért van mégis némi igaza a nosztalgiázó öreg újságírónak, mert a vidéki városokban nem így játszódott le a történet. Nem biztos, hogy a sajtóház négyemeletesnek készült (többnyire alacsonyabbnak). Olykor még ma is fölismerhető a belvárosban az az épület, amelynek kávéházi része mintegy hajóorrként nyomul be a főtérbe. A vidéki hírlapírók közül a legtöbben csakugyan emberek között jártak-keltek, és nemcsak a tőlük szerzett információkat vetették papírra, hanem a hangulatot is megérzékítették. Ez a helyzet nyilvánvalóan kedvezett a szubjektív műfajoknak.

A változási folyamat következő szakasza, hogy a kávéház-szerkesztőség-nyomda együttélése válságba került a múlt század húszas éveitől. Az újságírás megtűrt foglalkozásból elfogadott hivatássá lett, már meg lehetett belőle élni. A hírlapírók nem szorultak rá, hogy pénz híján ősztől tavaszig fűtetlen hónapos szobájuk helyett a meleg, világos és hitellel is kecsegtető kávéházban dolgozzanak. Ráadásul kezdett elterjedni az írógép is, ami azzal járt, hogy ahány újságíró volt, annyifelé dolgozott – immár a saját lakásában. A nyomdaszolgának nehéz lett volna összeszednie a kéziratokat. Ha nem szakadt is meg a kapcsolat hírlapíró és nyomdász között, már aligha lehetett a korábbi egymásra utaltságból fakadó bizalmi viszonyhoz hasonlítani.

Miért vonultak ki az újságírók a kávéházból?

A kávéház mint nyilvánosságfórum és az épületben (vagy a közelben) lévő szerkesztőség perszonálunióját az ötvenes évek legelején szüntette meg Rákosi Mátyás. Az államosítás természetesen elérte a kávéház intézményét is, mi több: a korszak politikai névadója a helyi újságokat is megszüntette, a polgári újságírással együtt, helyettük pedig létrehozta az üzemi újságok ellenőrizhetőbb hálózatát. Ez a helyzet a nyolcvanas évek második felében változott meg, amidőn a helyi tanács, a Hazafias Népfront vagy éppenséggel magánkezdeményezésre, nem ritkán pedig a helyi lapok alapításában érdekelt nyomdák révén százszámra alakultak meg a helyi újságok szerkesztőségei. Ezzel is magyarázható, hogy nem sokkal később jelentős szerepet játszottak a rendszerváltásban. Egyebek között azzal, hogy az információk mellett ismét hozták az utca, az újból felértékelődött választópolgárok hangulatát.

A vázolt folyamat újabb állomása a sajtóprivatizáció után, nagyjából a kilencvenes évek középső harmadában a régi nyomdák korszerűsítése és/vagy az újak építése volt. A külföldi sajtóbefektetők okkal tartották gazdaságtalannak, hogy ahány újságot vásároltak, annyi nyomdával kellett tartaniuk a kapcsolatot. Az új struktúra leginkább a megyei laphálózatoknál rajzolódott ki. A német Springer két nyomdába vonta össze újságjait: a dunántúliakat a pécsibe, a közép-magyarországiakat pedig a kecskemétibe. Ugyanilyen nyomdabázist épített ki a német WAZ tulajdonú Pannon Lapok Társasága Veszprémben és az osztrák– német Inform Média Debrecenben.

Vajon ez a lépés használt vagy ártott-e a magyar tulajdonú nyomdáknak? Nehéz egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolni. Kétségkívül nem használt a hazai nyomdatulajdonosoknak, hogy a külföldi sajtóbefektetők saját nyomdában állították elő a megyei és – ezúttal nem beszéltünk róluk, de – az országos lapokat is. Az így felszabaduló kapacitást azonban inkább többé, mint kevésbé sikerült lekötniük azzal, hogy kényszerhelyzetük újabb lökést adott az önkormányzati és magánújságok alapításának. De ha a gondolatmenet kedvéért a több milliárdos beruházással korszerűsített vagy újonnan épített nyomdakomplexumoknál maradunk, akkor feltűnő jelenség rajzolódik ki előttünk.

Az ipari parkokban lévő épület nemcsak arra alkalmas, hogy befogadja a digitális nyomdagépeket. Eleve úgy húzták föl, hogy helyet adjon a megyei napilap szerkesztőségének és a céghez tartozó egyéb lapoknak, online portáloknak is. Sajtóház helyett tehát akár médiakombinátnak is nevezhetnők. Megfordultam például a pécsi, a veszprémi, a győri, a debreceni, a szegedi nyomda melletti, fölötti szerkesztőségben, beszélgettem a közös légtérben dolgozó újságírókkal-szerkesztőkkel. Részben magyarázatot kaptam arra a jelenségre, hogy miért szikárultak az újságok, miért fogyott ki belőlük a hangulatkép, s ami ezzel egyet jelent: miért korcsosult el néhány szubjektív műfaj, például a glossza vagy a tárca.

A város peremén dolgozó újságírók kevésbé mozognak emberek között, s amire leginkább számít tőlük a szerkesztőség, az információt többnyire közvetlen érintkezés nélkül szerzik be. „Ráülnek” a telefonra, és az így kapott információkból legföljebb a hírrovatot lehet táplálni. Az újságírói munka jellege változófélben van, és nem kedvez neki a digitális korszak, amely nálunk az ezredforduló után köszöntött be. A száz évvel ezelőtti újságírás és a mai között ugyanis különbség még, hogy hajdanában inkább csak a telefon és a távirat segítette az újságíró munkáját. Érthető hát, ha felismerte a személyes, szemtől szembeni kapcsolattartásban rejlő szakmai lehetőségeket. Manapság viszont annyira korszerű technikai eszközök állnak rendelkezésére, hogy megvalósítható belőlük az online újságírás. Igazán kár, hogy épp szakmánk sava-borsa, a vélemény szorul háttérbe.