Mit rejt a multikulturális bugyor?

Ahogy ő nevezi, a szépség völgyéből, Babarcszőllősről indult. Budapesti tanulmányai után volt dekoratőr, tervező grafikus és rajztanár is. Alkalmazott grafikái, kalligráfiái és képgrafikai munkái, akvarelljei a világ legkülönbözőbb helyeire és személyeihez jutottak el, Nobel-díjas tudósoktól politikusokig (Szentgyörgyi Albert, Habsburg Ottó, Göncz Árpád). Meseillusztrációi 2002-ben az országos Corel digitális rajzpályázaton első díjat kaptak. István László képzőművész mondja el gondolatait a kultúra szerves részét képező nyomtatott kommunikációról, az esztétikára, az igényességre való törekvés fontosságáról.

Elöljáróban hadd szögezzem le: nem siránkozok, nem a múltat sírom viszsza, csak a rossz, esztétikailag romboló tendencia ellen szólok.

Amikor én kezdtem a pályát, a 70-es évek elején csak a rajz és a festés eszközeire hagyatkozhattunk. A biztos rajztudás nélkülözhetetlen volt. Sokszor a zsebünk függvénye volt, hogy mennyire igényes, precíz tipográfiát tudunk csinálni. Ha nem tudtunk letraszet (átnyomós) betűket venni, kézzel megfestettük vagy kivágtuk a betűket.

Skiccelve terveztünk, és amit az ember megtervezett, azt meg is csinálta. Egy grafikusnak illett ismernie a betűtípusokat, tipográfiai szabályokat és nyomdai technológiákat. Voltak olyan kalligráfiai munkáim, díszoklevelek, amelyek kapcsán nekem is meg kellett tanulnom többféle textur, gót vagy kurzív betűírást, ezekbe be is gyakoroltam magamat. Szóval a szakma sokféle ismereten, felkészültségen és gyakorlaton alapult.

Ki látta a kalapácsot?

A modern technika egy kicsit kivette a „kalapácsot” az emberek kezéből, ezért ha ma kalapácsot adunk valakinek a kezébe, nem nagyon tudja, hogy melyik végét is kell megfogni. Ráadásul egyre többen vannak olyanok, akik úgy vesznek a kezükbe a kalapácsot, hogy semmilyen grafikus szakmai ismerettel nem rendelkeznek.

Ma azt mondani valakire, hogy grafikus, fogalomzavar. A hagyományos értelemben vett grafikus képzett szakember volt, a grafikai szakma pedig művészszakma, amely egyfajta biztos rajzi tudáson és olyan szakmai ismereteken alapult, melybe beletartozott a színelmélettől a sokszorosító grafikai eljárások ismeretén keresztül sok minden. Ma ez a szakma – nyugodtan mondhatjuk pejoratív értelemben – kontár szakmává alacsonyodott. Ha ezt a megfogalmazást használjuk, tegyük hozzá rögtön, hogy a technokrata kontár, vagyis az operátori szintre primitivizálódott. A grafikai programokat jól használó személy nem grafikus.

Pár évvel ezelőtt Kemény György, a 20. század egyik legjobb magyar grafikusa a Magyar Grafika című lapba írta le, hogy használ számítógépet, de amit csinál, a fejében, a papírra felvázolt ötletek alapján születik, és nem egy gép elé ülve billentyűkombinációk sorozatát kattintgatva állít elő valamit.

Ma a folyamat sok fontos része kimarad. A végeredmény a vaktyúk is talál szemet alapon garantált. Bármit készítek rajzolva, készítek vázlatokat, tehát a rajz, mint szakmai elem nem marad, nem maradhat ki belőle!

Az operátor villámgyorsan prezentál, de az esetek többségében szakmai megalapozottság nincs vagy igen hiányos. Sajnos a megrendelői kör igénytelensége is hozzáalacsonyodott ehhez a szemléletmódhoz. Pénz van a megrendelt munkára, de a szakmai kompetencia már a múlté. Bocsánat a fogalmazásért: a botcsinálta grafikust kilóra megveszi a megrendelő. Pedig ő sem a lakatoshoz megy, ha fáj a foga.

Klasszikusok nyomdokain

Egy szép klasszikus grafikai műfaj a plakátkészítés. Henri de Toulouse- Lautrec készítette az első kőnyomatos ún. modern plakátokat. Nagyon szép plakátok születtek az ő idejében. A méretet a litográf kő határozta meg. A 20. században a nagy plakátokat csak nagynyomdák tudtak készíteni. Aki A/0-s plakátra kapott megbízást, az igen „menőnek” számított. Akkor az volt az óriásplakát, a technológia behatárolta. Ma lépten-nyomon óriásplakátokba botlunk, szinte bekerítenek bennünket. A technológia lehetővé teszi, de a küllem, ami esztétikailag hat (tisztelet a kivételnek) nagyon alatta marad a lehetőségnek. Ez vizuálisan romboló és egy igénytelen nemzedéket nevel.

A gépek átveszik az uralmat?

Fordítva ülünk a lovon! Ma az eszköz határozza meg, hogy mi születik! Ez szereptévesztés! Az operátor nem szakember, csupán a megvalósításban közreműködő műszaki, technikai szakember. Félreértés ne essék, nem akarom leszólni azt a tehetséges személyt, akinek sok esetben sikerül valamit létrehoznia. De ha nem az értékekből építkezünk, vagy nincs mögöttes szakmai tudás, akkor a végtermék nem lesz más, mint a véletlen szüleménye. Ma ebből adódóan látunk borzasztó dolgokat, szakmailag teljesen helytelen tipográfiát, rosszul komponált grafikai felületet. Elrajzolt, primitív látványt, amit meg lehet magyarázni, de ha valaki csak azért követte el, mert nem értett hozzá, azon nincs mit magyarázni. Az úgy rossz, ahogy van. Jobb esetben művészeti alkotás helyett maximum tisztes ipari munka készül, mert az ember helyett immáron az eszköz, a szoftver vagy a gép dominál.

Bóvli, bóvli hátán

Magyar viszonylatban Reich Károly kitűnő illusztrátor volt, de nem nevezte magát grafikusművésznek, hanem rajzolónak. Igen magas művészi színvonalon dolgozott, sok könyvet illusztrált. Pl. a Móra Ferenc könyveihez készített illusztrációk. De említhetnénk még másokat, Hincz Gyulát vagy Kass Jánost, és még többeket is, akik komoly hagyományokat teremtettek a magyar grafikában. Ezek az alkotók nagyon magas, művészileg is korszerű szintet képviseltek. Most a 21. század elején azt látjuk, hogy elfogytak az ilyen munkák. Az eluralkodó technika, az igénytelenség vagy a primitivizmus befolyásolja a nyomtatott anyagok körét, sokszor annyira gyengék, hogy egy napon nem lehet említeni ezeknek a mestereknek a munkáival. Nagyon magas technikai szinten megvalósított rossz tipográfiák, egy kaptafára készült, íztelen, sótlan, fantáziátlan munkák készülnek. Ugyanazt látjuk többféle változatban, professzionális kivitelezésben, Photoshoppal kicsiholva, látványelemekkel gazdagon megspékelve és szakmailag rosszul.

Vizuális falanszter

Reich Károly, Kass János vagy Hincz Gyula munkái egyfajta minőséget jelentettek, melyek vizuális nevelő hatással bírtak. Ezzel ellentétben most a Walt Disney-féle stílus mindent átitatott. Ahogyan annak idején a hamburger és a ketchupos hot-dog átgyalogolt a világ táplálkozási szokásain és rossz dolgot hozott táplálkozásunkba, pontosan ugyanígy gyalogolt végig ez a fajta stílus és látványvilág a vizuális kultúrán és egy vizuális közhelyet honosított meg. Walt Disney munkája a maga helyén, idejében nagyon jó volt, a pénzvilág mára idejét múlttá és közhellyé degradálta. De miért kellene ezt a stílust átvenni, konzerválni?

Csak az üzlet, ami üzlet!

A könyvkiadás is ezt tükrözi. A kiadók csak azt adják ki, ami üzlet! Kicsit olyan ez, mint a kereskedelmi televíziók. Egyáltalán nem biztos, hogy ilyen műsort szeretnének nézni az emberek, de nem kérdezi meg őket senki, így azt kapják, amit elébük adnak. A végeredmény, mivel igénytelenséggel szolgálják ki őket, egy idő után ők maguk is igénytelenné válnak. A csiri-biri borítók mögött silány művek lapulnak.

Sajnálatos módon ez a legkisebbek rovására történik. Nem véletlenül említettem a mesekönyvet a kicsiknél, amikor rendkívül fogékonyak, vizuális közhelyekkel vagy igénytelenséggel találkoznak. Az ún. amerikai rózsaszín kultúra szolgál mintaként, amely messze elmarad a klasszikus kultúra értékeire épülő európai hagyományoktól.

Szerintem vizuálisan hátrább vagyunk, mint a múlt században. A minőség rovására zajlik egy olyan folyamat, ahol a technokrata módszerekben elvész a lényeg: a vizualitás érték. Az, ami korábban fontos volt, hogy olyan látványt hozzunk létre, amely jóra nevel, esztétikát képvisel, az most nagyon sok esetben pont az ellenkezőjét mutatja.

Aki nem lép egyszerre, nem kap könyvet estére!!!

A multivilág, mint oly sok minden másra, erre is rányomja a bélyegét. Ma nem arról szól a könyvkiadás, hogy értékes dolgokat adjunk ki, hanem arról, hogy nagy példányszámokat. Több nyelvű mutációk készülnek, a fekete nyomtatásában cserélik a más nyelvű szöveget, Kínában kinyomtatják és máris rentábilis az a könyv, mely egy nyelven esetleg veszteséges lenne.

Ez árt a világ kulturális sokszínűségének, mivel uniformizál, hiszen mindhová ugyanazok a multikiadó által kiválasztott könyvek jutnak el. A nemzeti kulturális értékek pedig tovább sorvadnak.

A magyar vizuális kultúra alapjaiból nem lehet kivonni a magyar népművészetet. Nagyon sokan építkeztek vele, és zseniális dolgok születtek a magyar népművészet alapján. Lásd a méltán népszerűvé vált Magyar népmesék című rajzfilmsorozatot. Ezt nem lehet betenni valamiféle multikulturális bugyorba, hiszen a mesevilág palettája minden országban más!

Könyvvel könnyebb

Gyermekkoromban – talán a televízió hiányának köszönhetően – az olvasás fontos eleme volt a személyiség fejlődésének. Ma elkeseredik az ember, amikor azzal találkozik, hogy milyen keveset olvasnak a gyerekek. Annak a gyereknek, aki nem olvas, kiesik az életéből valami fontos dolog, amit később már nem lehet pótolni.

Ugyanez igaz a vizualitás tekintetében is. Ha nem tanítunk meg vizuálisan látni egy gyermeket, akkor ő az elméjével sem tud élni. Balogh Jenő, a Képzőművészeti Főiskola kutató tanára a vizualitás alapjait kutatta. Megfogalmazta azt a tényt, hogy a vizuális nevelés nemcsak a látványhoz kapcsolódik, hanem alapja a tanulásnak, kreativitásnak. Akik vizuálisan fejlettek, azok sokkal könnyebben tanulnak. Ma ehhez hiányzik a vizuális nevelés. Például hetente csupán egy rajzóra van az iskolákban.

Bármit, amit csak akarsz

Borzasztóan sokféle a vizuális kiszolgálás Magyarországon. A kiszolgálás szót pejoratív értelemben mondom. Ma, ha a megrendelő szakmailag helytelen dolgot kér, akkor is elkészül, mert fizet érte. Nagypénzű megrendelők még azt is megengedik maguknak, hogy borzasztó igénytelen dolgokat vásároljanak szemérmetlenül nagy pénzekért. Tehát bizonyos körök pénzügyi forrás lehetőségei egyfajta igénytelenséget is alátámasztanak. A rossz munkát drágán elvégző „grafikus” ázsiója a nagy összeg következtében – hiszen a pénz világában mindent ezen mérnek – jelentősen emelkedik.

A másik véglet legalább ennyire szerencsétlen, hiszen a szegényebb cégek nem engedik meg maguknak a profi szakembert. Ez esetben az operátor „grafikushoz” fordulnak, vagy még rosszabb esetben otthon nekiállnak összekalapálni valamit. A végeredményt ismerjük.

Kiadó az asztalon

Persze a techológiának vannak jó oldalai is, ha megfelelően használják, kiszolgálója lehet a kreatív embernek. Sok olyan feladat, ami régebben a kivitelezés során gondot okozott, leegyszerűsödik. Remek lehetőség a munka gyorsítására. A gondolkodás azonban kattintgatással nem helyettesíthető!

A DTP-programok is tradicionális alapokra épülnek, ezért itt is szükség van a szakmai ismeretekre.

Amikor elcsattan az ember keze

Ma soha nem azt kérdezik meg, hogy valaki boldog-e, mindig azt kérdezik: sikeres-e. Pedig amikor valaki nyögve szül meg valamit, annak nem biztos, hogy örülni is tud.

Igazán jó dolgok akkor születnek, amikor elcsattan az ember keze. Akkor tudunk örülni valaminek, amikor a meglévő alapokon, a meglévő rutinnal, ötletes, új, friss dolgot hozunk létre.

Ha kenyeret sütünk, az kenyér legyen! Ne kalács, ne tökös-mákos rétes, hanem kenyér! (És ne tartalmazzon E-betűs izéket!) És senki ne szóljon bele a pék dolgába! Az, amit vizuálisan elfogyasztunk, amit ránk kényszerít a látható környezetünk tükre, az ugyanilyen hatással van ránk.

Hogyan tovább?

Itt vagyunk a 21. században az e-ketyerék világában, ahol minden a devalválódás felé halad. Nyomtatott hulladék garmadával. Az újságpiacon a bulvárjelleg egyre erősödik, mert az eladhatóság ezt követeli meg. Szerintem az újságok a jövőben jelentősen visszaszorulnak, egyfajta kedvcsináló tartalomjegyzékek lesznek csupán az adott lap médiaháttere vagy internetes oldala számára. A könyvekről szólva: amíg nem hal ki az olyan emberfajta, amelyik könyvet vesz a kezébe és lapozgatva szeret olvasni, miközben beszívja a nyomdafesték illatát, addig a könyv megmarad.