Széles Tamás gyönyörű gondolatai az Írás örökkévalóságáról

Ókatolikus papként a nyomtatásról vagy írásról nekem természetesen a nagybetűs Írás,a Szentírás jut eszembe. Nem konkrétan Gutenberg első Bibliájára gondolok, hanem arra, hogy az emberiség történetében először és legtöbbször kinyomtatott könyv nem más, mint az Isten leírt Igéje.

A középkori szerzetességben, mikor valaki be szeretett volna lépni egy rendházba, az illetőnek először három napig kellett a kolostor kapuja előtt várakoznia. Kiadtak neki egy Bibliát, amiből ez idő alatt meg kellett tanulnia a Zsoltárokat. Kemény próba, amit kevesen álltak ki. Akkor – és ma sincs másképp – A Szentírás nem csupán egy szép írásmű, „szent könyv”, különös tiszteletnek örvendő nyomdai termék volt, hanem elsősorban manuálé, kézikönyv. Olyan írásmű, amit használni és belőle a leírtakat felhasználni kellett és kell.

Egyik teológiatanárom arra biztatott bennünket, hogy nyugodtan firkáljuk össze a könyveinket, írogassunk megjegyzéseket a margóra, húzzuk alá a számunkra fontos részeket és mondanivalót, tegyünk bele jeleket, jelzéseket, amik segítenek, hogy időről időre megtaláljuk azt, ami lényeges. Talán nem szép ilyesmire buzdítani az olvasót egy nyomdászszaklapban, de higygyék el: a könyv akkor érzi jól magát, ha használják, ha nem csak díszként áll a polcon, hanem forgatják, kiolvassák.

A bencés szerzetes Placid atya mesélte, hogy az orosz hadifogság idején egy napon találtak egy magyar nyelvű Bibliát a barakk gerendái közé rejtve. Lapokra osztották egymás között, néhány naponta cseréltek, mindaddig, amíg a Biblia egyszerűen elfogyott. Annyit olvasták a megviselt lapocskákat, annyit cserélgették, forgatták őket, fogdosták, hogy a papír elmállott a kezük között. Szó szerint széjjelolvasták, nem csak a tartalmát, de magát a papírost is.

Kétségtelen, hogy az írott szövegnek, különösen a könyvnek és a tudományos szakirodalomnak nagy tekintélye van. Az írásbeliség hajnalán azonban – és számos egyszerűbb vagy elszigetelt természeti népnél ma is –, az írott szöveg hitele meg sem közelíti a kimondott szóét. Évszázadokon, évezredeken át az emberiség kizárólag szóbeli tanulással örökítette tudását. A legértékesebb, szakrális tudást pedig válogatott személyekre bízta. Olyanokra, akik különösen jó emlékezőtehetséggel voltak megáldva. Az ő feladatuk volt az eredetmítoszok, mondák, szent szövegek, varázsigék fejben tartása és hibátlan továbbadása. Ezek a sámánok, varázslók, papok szinte élő könyvek voltak. Az volt a dolguk, hogy ne felejtsenek, mert a közösség legféltettebb kincsét, identitásukat, eredetüket vesztették volna el, ha rosszul adják tovább a történeteket. Ha elfelejtették volna a varázsigét, többé nem lett volna hatalmuk, hogy megidézzék démonaikat. Kimondott szavaik mögött pedig mindig ott volt az illető egyénisége, meggyőződése, hite és előadásmódja. Minden, amit mondott, az ő ajkain hitvallássá vált, személyesen szavatolt minden egyes szóért.

A Szentírás egyik legősibb szövege így hangzik: „Apám vándorló arám volt, lement Egyiptomba, s ott élt idegenként...” (MTörv 26,5). Az írás tudománya ugyan már Kr.e. 4000-3000 táján jelen volt az ókori keleten, de az Ószövetség zsidó könyveinek lejegyzése csak körülbelül a Krisztus előtti első évezred derekán, a királyság idején kezdődhetett meg, amikor a héber társadalom eljutott arra a fejlettségi szintre, hogy egybegyűjtse és leírja az ősi hitvallásokat. Vajon mi történt volna, ha valaki elfelejti ezeket a kulcsfontosságú szavakat vagy pontatlanul adja vissza? Mai ésszel talán fel sem tudjuk fogni azt a szellemi munkát és törődést, ami generációkon át éltette a lejegyzés folyamatát. Igen, generációkon át, mert az Ótestamentum könyveinek összegyűjtése, összeállítása és szerkesztése hozzávetőleg a Kr.e. XII. századtól, a Kr.e. II. századig tartott, és Kr.e. 100 táján zárták le a szöveget. Majd’ másfél ezer év szerkesztői munkája! Kimondani is szédítő, különösen tudva azt, hogy mai kulturális emlékezetünk mindössze nyolcvan esztendőre nyúlik vissza, ami pedig az előtt történt, azt már történészeknek kell kutatniuk régészek és szaktudósok segítségével, mert már nincs, aki emlékezne. A könyvnyomtatással sajnos az emlékezetünket is kinyomtattuk, és ami nincs leírva, azt két generáció alatt sajnos végleg elfelejtjük.

Az Újtestamentum lényegesen rövidebb idő alatt nyerte el ma ismert tartalmát. A Krisztus utáni ötvenes és háromszázas évek között formálódott ki az az evangélium- és levélgyűjtemény, amit nagyon tudatosan állítottak össze kézikönyvvé, hogy Isten Igéjét örökítsék tovább.

A Biblia azonban különleges könyv. Szellemisége van, Lelke van, az Isten Szentlelke. Nem árt tudni, hogy mikor a köznyelvben valaminek a szellemiségéről beszélünk, az a latin Spiritus Sanctus – Szentlélek kifejezésből származik. A spiritualitás egyszerűen az Isten Lelkétől való áthatottságot, motiváltságot jelenti.

Ez a motiváltság nagyon is jelen van a Bibliában, mert az abban leírtak, csak anyagilag vannak tintából és papírból, valójában azonban a Biblia az Isten beszéde, ami Ige, nyelvtani cselekvő értelemben élő és ható beszéd. Talán első olvasatra nem könnyű megérteni, de a Szentírás szövege olyan Írás, ami valójában beszéd. Ott áll mögötte a cselekvő Isten, aki a Szentlélek által folyamatosan jelen van és hat az életünkben. Ez az írott Biblia élő lényege. Ahogy Szent Pál fogalmaz: „Ő tett arra alkalmassá, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a léleké.” (2Kor 3,6)

Könyv és könyv között óriási különbség lehet. Leírt, kinyomtatott szövegek között is hatalmas különbségek vannak. Ám nincs akkora különbség, mint a Szentírás és minden egyéb nyomdatermék között. Rengeteg mítosz, eredet- és teremtéstörténet látott már napvilágot, mégis ez az inspiráltság, isteni Lelkesítés az, ami a Bibliát kiemeli a Gilgames-eposz, az Odüsszeia, az Íliász, a Védák vagy az Aveszta világából. A Szentírás – bár emberek jegyezték le – nem emberi beszéd. „Hisz sohasem keletkezett jövendölés emberi akaratból, hanem mindig csak a Szentlélektől sugalmazva beszéltek – Isten megbízottaiként – a szent emberek.” (2Pt 1,21) Hogyan lehetséges ez?

Ádámtól Mózesig nem voltak szent könyvek. Jézus Krisztus személyesen adta Isten akaratát és parancsait tanítványainak, és a Szentlélekkel felhatalmazva arra rendelte őket, hogy tanúskodjanak Őróla. Így alapították meg az apostolok az egyházat, amely a Szentírás írnoka és szerkesztője lett. A Jézus Krisztustól eredő, a Szentlélek által inspirált szenthagyományból nőtt ki az Írás, hogy mindazokban, akik hisznek és olvassák, élő Igévé váljon, ugyanazon hagyomány kegyelmében.

Felemelő tudni, hogy papíron, tintán, nyomólemezeken, kötészeten, forgalmazókon és kereskedőkön túl bármikor és bárhol elevenné lesz a halott betű az éltető Lélek által. Élő Írás, élő Ige. Kézbe kell venni és használni. Bejelölni, aláhúzni, ott ahol úgy érezzük, megszólít, hozzánk beszél. Bevallom, én „firkálom” a Bibliákat. Igyekszem tisztelettel használni, de kiolvasni belőle a betűket, hadd málljon az a papír, elvégre ez a legszentebb könyv, a legszentebb kézikönyv. „...ismered a Szentírást: ez megadja neked az útmutatást ahhoz, hogy a Krisztus Jézusba vetett hitben eljuss az üdvösségre.” (2Tim 3,15)

Széles Tamás