A világ is felfigyelt a gyűjteményre

A pécsi vásárcsarnok nyüzsgő világa az egyik oldalon, míg a másikon a tízemeletesek titokzatossága. Ahány lakás, annyi emberi sors, különleges pálya. Az egyikben él Tari József nyomdász és párja, T. Surányi Anna iparművész. Lakásuk falain festmények, s üveges szekrényekben, polcokon miniatűr könyvek serege. A gyűjtemény gazdája a ma már nyugdíjas éveit töltő Tari József, aki több mint három évtizeddel ezelőtt érkezett Pécsre. Életének meghatározó éveit az Alföldön, Hódmezővásárhelyen töltötte. Az érettségi után ott kezdte pályáját a Szegedi Nyomda telephelyén.

Szerettem olvasni, érdekeltek a könyvek, ezért választottam ezt a szakmát – mondja, miközben megcsodáljuk a kiskanálban elférő mesekönyvet, meg a dióban elférő Móra Ferenc: Dióbél királyfi meséjének miniatűr kiadását. – S a sors is úgy hozta, hogy akkoriban épp kéziszedő és gépmester tanulókat keresett a nyomda. A gépmester mellett döntöttem, a kéziszedők ugyanis nem rejtették véka alá, hogy az ő munkájuk nagyon strapás, egész műszak alatt állni kell.

A szakmunkás-bizonyítvány megszerzését követően hamarosan behívták katonának. A katonaságnál hallott arról, hogy Budapesten létezik egy középiskola – a Nyomdaipari Technikum –, ahol tovább gyarapíthatja tudását, és technikus vizsgát tehet.

– Ott találkoztam először a minikönyvekkel, ugyanis tanáraink mindig arra kértek bennünket, hogy a nyomdából, ahol dolgozunk, vigyünk nekik – folytatja tovább. – A szegediek már akkor foglalkoztak minikönyvek gyártásával. A minikönyv szakmai kihívást jelentett, a nyomda tudásának megmutatását a külvilágnak. Ekkor alapoztam meg a gyűjteményemet, ugyanis én is rendszeresen megkaptam ezeket a könyveket.

A szegediek elsősorban helyi jellegű témákban adták ki minikönyveiket, például így láttak napvilágot Móra Ferenc, Juhász Gyula, Móricz Zsigmond művei, valamint helyi művészek – Kopasz Márta, Budai György, Kass János – grafikáival jelentek meg.

– Ezek közül számos különlegesség jelenleg is a gyűjteményem részét képezi – mondja, miközben megcsodáljuk a fonott miniszatyorba helyezett Tápé mondáját tartalmazó könyvet. – Aztán az életem egy felkérésnek köszönhetően új irányt vett.

A katonaság után visszatért Hódmezővásárhelyre, s a nyomdában, mint gépmester dolgozott, amikor is a fülébe jutott, hogy az Alföldi Porcelángyár technikusi végzettséggel rendelkező nyomdászt keres. A váltás nemcsak egy új, művészetbe hajló tevékenység kezdetét jelentette számára, de magánéletében is jelentős változást hozott: a porcelángyárban ismerkedett meg feleségével, az iparművészként ott dolgozó Surányi Annával.

– A porcelángyár szitanyomó üzemének nemcsak én voltam az első vezetője, de ott bábáskodtam a létrehozásánál is – mondja, hangjában nem kis büszkeséggel. – Mindig is nagyon érdekelt ez a fajta eljárás, mert bármilyen anyagra felvihető vele nemcsak a szöveg, de akár egy kép is. Nem kis kihívást jelentett a képzőművészek által készített alkotások színeinek, árnyalatainak visszaadása.

Életében az 1973-as év hozott újabb fordulatot, amikor is feleségével Pécsre költöztek. Ő maga a Szikra Nyomdában helyezkedett el, párja már akkor a Zsolnay Porcelángyár alkotói csapatának tagja volt. Aztán itt is közbeszólt életébe a véletlenek egész sora. Az Alföldi Porcelángyár egyik volt vezetőjének útja szintén Baranya székhelyére vezetett, a Zsolnay Porcelángyárban üzemvezetőként ténykedett.

Találkozásuk nemcsak a régi munkatársak egymásra találásának örömét hozta, hanem lehetőséget is arra, hogy a pécsi gyárban is létrejöjjön a szitanyomó üzem, amit a Pirogránit üzem felső szintjén rendeztek be. – Az Alföldi Porcelángyárban nagy felületekre vittük fel szitanyomással a díszítést, Pécsett, ahol a kézzel festés élvezett elsőbbséget, csak a bögrékre, vendéglátó és háztartási porcelánokra kerültek fel így a dekorációk – emlékezik vissza ezekre az időkre.

– Nagyon sok emblémát készítettünk és feliratokat sportesemények, egyéb versenyek díjaira, mindig kis példányszámban. Nem volt könnyű feladat, hiszen a szitanyomatnak meg kellett egyeznie a művészek által készített rajzzal, akik hát nem mindig vették figyelembe e nyomdatechnika sajátosságait. Meg hát a megszámlálhatatlan fényképhatású, többszínnyomásos díszítést sem volt egyszerű feltenni. S nemegyszer előfordult, az EKF évében például, hogy az utolsó pillanatban kellett ezeket a dísztárgyakon elhelyezni.

Mindeközben a minikönyvek gyűjtése egyre inkább a szenvedélyévé vált, a jelenleg 4600 kötetet számláló gyűjtemény a mai napig folyamatosan gyarapodik. Levelezett, utazott és cserélt.

– A gyűjtemény első darabja a Zrínyi Nyomdában készült Alkotmány, amelyet eleinte az olcsó, puhafedelű szótárak követtek, és közben folyamatosan kaptam a többi nyomdából a kis méretű könyveket – mondja. – Igyekeztem felvenni a kapcsolatot a gyűjtőkkel nemcsak itthon, de külföldön is. A Vajdaságban már akkoriban is sokan foglalkoztak vele. Az első cseréket velük bonyolítottam le. Ezek jelentős része fametszetekkel díszített minikönyv volt. Az első, amit kaptam Andruskó Károly zentai művész metszeteit tartalmazta, aki később a lányom esküvőjére meghívóként metszeteket tartalmazó minikönyvet készített.

A vajdasági gyűjtőkkel való kapcsolatának eredményeképpen számos helytörténeti könyvvel gyarapította gyűjteményét, és olyan különlegességek is a birtokába kerültek, mint például a Korcsnoj–Szpaszkij sakk-nagymesterek páros mérkőzéséről szóló könyv, ami számára azért is volt különösen érdekes, mert maga is verseny sakkozó.

Majd újabb kapcsolatokat keresett. Lassan negyedszázada annak, hogy megírta levelét egy német miniatűrkönyv-gyűjtőnek, így került be a berlini és a stuttgarti klub soraiba, ez utóbbinak tagja a mai napig. Cserélt már könyvet kanadai, ukrán gyűjtőkkel is. Kapott különlegességet skóciai gyűjtőtől, aki maga is nyomdász. Legutóbb egy spanyol gyűjtő lepte meg egy minikönyv-szekrénnyel, benne ötvenhét kötettel, a világirodalom remekeivel.

– Eleinte azt gondoltam, hogy a minikönyveket a szakmabeliek gyűjtik, de hamar rá kellett jönnöm, sokszínű a társaság – folytatja beszélgetésünket. – Sokan egyszerűen a különlegességük miatt gyűjtik őket, de vannak közöttük művészek is. Nemrég Fülekről kerestek, meg Pozsonyból is jött már kérés. Sajnos egyre kevesebben vagyunk, sorra szűnnek meg a klubok, már csak a békéscsabai működik.

S miként lehet számon tartani ennyi könyvet? Egyszerű a felelet: a 4600 darabos gyűjtemény adatait egy spirálfüzet rejti, természetesen betűrendben. Azt lapozgatva hamar fény derül arra is, a minikönyvek között található harminchat szakácskönyv, egy német nyelvű imakönyv, amelyet 1878-ban New Yorkban adtak ki. Majd sorra kerülnek elő a különlegességek. A Stuttgartban nyomtatott 17,1 méter összefüggő szöveget tartalmazó tiporelló, fedőlapján a Tari József által készített porcelán Gutenberg-portréval. Aztán az egyik legféltettebb kincs, az 1974-es év legkisebb könyve, amely már-már csak csipesszel fogható meg.

– Némelyik különlegesség nem kis izgalmat is okozott már – mondja. – Az 1950-es évek legkisebb könyve, a Bilder ABC – amely ugyan megnézhető, de csak hatvanszoros nagyításban – egyszer eltűnt. Erre akkor derült fény, amikor egy forgatócsoport filmet készített a könyveimről. Végül hosszas keresgélés után a fotelba becsúszva találtuk meg.

Mint mondja, a kedvencei közé tartoznak a számozott példányban megjelent, fadobozban elhelyezett japán mikrokönyvek és a nyaklánc medálként szolgáló biblia.

Neki magának hat minikönyve jelent meg eddig, mindegyik Pécsett. Az első vicceket tartalmazott. A következőt találós kérdésekből állította össze, s a Kódex Nyomdában nyomtatták ki. A Zsolnay gyár 150. évfordulójára készült könyvében a porcelángyár márkajelzéseit gyűjtötte össze, aztán néhány esztendeje a művészettörténeti áttekintést adó borítóját, annak porcelándíszét készítette el. Egy stuttgarti gyűjtővel pedig közösen adták ki magyar és német nyelven A humor nem ismer határokat című könyvüket.

– Az utolsó minikönyvem 2010-ben, nyugdíjba vonulásomkor született Búcsú címmel. A kollégáimnak készítettem, és a nyomdászpályámat fogalmaztam meg benne a humor nyelvén. S ebben kapott helyet Nagy-Bandó András: Hányas vagy? ’47-es humoreszkje is, hiszen magam is ebben az esztendőben születtem – fejezi be beszélgetésünket, mert újabb vendég érkezik, a nagyobbik lánya, akinek szintén a betű lett az élete: fordítóként ténykedik az egyik pécsi könyvkiadónál. A kisebbik édesanyja nyomdokaiba lépett, és festőművész lett.

Szalai Kornélia