Üzleti vagy politikai befektetés?

A valóságfeltáró újságírók nehéz helyzetben találják magukat, ha a médiumok politikai elkötelezettségét firtatják. A szerkesztőségek és pártok anyagi kapcsolatait úgy őrzik a kiadók meg a pártpénztárnokok, mint kormányok az állambiztonsági titkokat. Ennek ellenére a legutóbbi hetekben két figyelemre méltó értékelés is megjelent a hazai sajtóban. Az egyik liberális hetilapban látott napvilágot, és a jobboldali „médiabirodalmat” vázolta föl, a másik pedig konzervatív hetilapban adott számot a baloldali portfólióról”. Az elemzésekben közölt adatok többé-kevésbé hitelesek, akadt viszont egy mozzanat, amely pontosításra-kiegészítésre szorul.

Az elmélyült oknyomozásról ismert riporter hat csoportba osztja az úgynevezett szociálliberális médiát, ám az egyik kategóriája meglepő. „Külföldi szocialisták által felügyelt médium”- nak minősíti a HVG-t, az indoklás szerint azért, mert a magyar hetilap német tulajdonosa, a WAZ ügyvezetője Bodo Hombach, Schröder német kancellár hajdani kabinetfőnöke, kelet-európai ügyekkel foglalkozó tanácsadója pedig Alfred Gusenbauer egykori osztrák kancellár, szintén szociáldemokrata politikus. A menedzserek világnézeti besorolása stimmel, médiabeli tevékenységük szakmai megítélése azonban másféle közelítésmódot igényel. Alkalmaztatásukat akkor értjük meg, ha belenézünk a német sajtó legújabb kori történetébe.

A második világháború befejezése után néhány évvel, 1948-ben két fiatalember üldögélt az egyik kocsmában, a tönkrebombázott Ruhr-vidék kellős közepén. Arról beszélgettek, vajon mihez kéne kezdeni. Meghányták-vetették a politikai helyzetet, és arra jutottak, hogy Németország angol–amerikai–francia megszállási övezetében, a későbbi NSZK-ben valószínűleg két párt váltja egymást. Az egyik a kereszténydemokrata, a másik a szociáldemokrata lesz. Ha tehát életben akarják tartani induló lapjukat, a Westdeutsche Allgemeine Zeitungot, akkor érdemes pártot választani maguknak, nyilván nem teljesen függetlenül az értékrendszerüktől. Így lett Erich Brast szociáldemokrata, Jakob Funke pedig kereszténydemokrata. Még azt is elhatározták, hogy a két tulajdonos közül mindig az lesz a cég arca, akinek a pártja éppen gyakorolja a hatalmat.

A gyakorlatias stratégia eredményesnek bizonyult. A leginkább helyi lapokra szakosodott WAZ manapság Európa egyik tőkeerős médiavállalkozása. Tizenkétezer munkatársa mintegy félezer újságot működtet, nálunk például négy megyei és egy városi napilapot, vagy tucatnyi városi hetilapot és nem is olyan régóta az elemző cikkben emlegetett HVG-t. Mellesleg az esseni cég újságjai kb. négymillió példányban jelennek meg. Vezetői között ott található a volt német kancellár, Schröder talán legbizalmasabb munkatársa és a volt osztrák kancellár is – úgy, mint a Brast- család bizalmi emberei. Mindazonáltal a Funke-család megbízottjai is ott vannak a menedzserek közt. Az alapítók leszármazottjai közvetlenül már nem vesznek részt a cégcsoport irányításában, a WAZ hagyományos Janus-arca azonban változatlanul megmaradt.

Egy látszólag mellékes epizód megvilágítja, hogy miért nem érdemes direkt összefüggést keresni a vezetők világnézeti értékrendszere és a cég piacgazdasági működése között. A korábbi ügyvezető, Schumann a híres szociáldemokrata kancellár, Willy Brandt bizalmi köréhez tartozott. Mégis, amidőn kitört a botrány az éppen kormánypárt CDU kampányfinanszírozása körül, és Kohl kancellár lemondásra kényszerült, Herr Schumann 800 ezer márkát ajánlott föl magánvagyonából, hogy a kereszténydemokraták visszafizethessék az illegális szponzori pénzeket, és Németország egyesítője megmeneküljön a bírósági felelősségre vonás elől. Erre nyilatkozta az egyik német médiamenedzser a Der Spiegel című hírmagazinban, hogy ők a profit, nem pedig egyik vagy másik politikai csoportosulás pártján állnak.

Nem kell egyetérteni az elviséget kétségkívül nélkülöző gyakorlattal, de annyi azért kihüvelyezhető belőle, hogy a német médiabefektetők ezzel a filozófiával irányítják magyarországi leányvállalataikat is. Felfogásuk lefordítható a szakma nyelvére: Nyugat-Európában a sajtó gazdasági befektetés, és nyereségre törekszik, a volt szocialista országokban viszont sokáig politikai befektetés volt, és korántsem törekedett nyereségre. A lapok a politikai elit üzeneteit közvetítették, ezért a kiadó veszteségeit az állampárt kipótolta. A rendszer két évtizeddel ezelőtt gyökeresen megváltozott ugyan, az értékelési beidegződések azonban megmaradtak. Legalábbis erről árulkodik a HVG besorolása a politikailag elkötelezett orgánumok közé, amelyet egyébként „a magyar Spiegel” évfolyamai nem igazolnak.

A szociálliberális portfólió szegényedett tehát egy hetilappal, a hazai sajtó viszont gazdagodott egy tárgyilagosságra törekvő gazdasági, politikai hírmagazinnal.

(zöldi)