Kiveszőfélben lévő sajtóműfajok
Vagy tíz évvel ezelőtt tanulmányt írtam azokról a műfajokról, melyek éppen akkoriban kezdtek kikopni a magyar sajtóból. Nemrég előszedtem a régi elemzést, és felötlött az a galád gondolat, hogy néhány részletet átmásolok ide. A P&P olvasói úgysem emlékeznek arra, mit írtam a magyar média évkönyvébe. Aztán lebeszéltem magam, találtam viszont a dolgozatban két olyan mondatot, amelyet megpróbálok továbbgondolni. Az egyik kérdés: „Vajon zárójelbe kell-e tenni a magyar sajtó irodalmi hagyományait?” A másik állítás: „A literátus hajlamú hírlapíró kiveszőfélben van a magyar sajtóból.”
Egy évtized telt el a megfogalmazás óta. Vajon a 21. században mi történt a sajtó és az irodalom kapcsolatában? Vajon nekünk, magyar olvasóknak és írástudóknak előnyünkre vagy hátrányunkra vált-e az akkor még csak embrionális állapotban lévő folyamat?
Mitől teljesedik ki az újságírás?
A 19. századi hagyományokhoz nem mennék vissza, inkább csak összefoglalom őket: az információ és az értelmezés, a hír és a hírmagyarázat harcában mintha előnyt élvezett volna a szerzői vélemény. Ez a helyzet kedvezett az egyéniségek sajtóbeli kiteljesedésének. Mikszáthtól Adyn át Krúdyig és Móricz Zsigmondig se szeri, se száma azoknak, akik újságíróként kezdték, és íróként fejezték be. A 20. század második feléből pedig csupán azt a mozzanatot emelem ki, hogy a Rákosi-, majd a Kádár-korszakban meglepően sokat sikerült megőrizni a sajtó irodalmi hagyományaiból. Azzal a felkiáltással, persze, hogy ha már az újságírók nem fejthetik ki szabadon a véleményüket, legalább az áttételesebben fogalmazó írók kecsegtessék olvasnivalóval – elsősorban a réteglapok törzsközönségét. De még a megyei lapok hétvégi (vasárnapi) mellékletében is tucat számra jelentek meg versek, mindig akadt egy-két olvasmányos tárca, esetleg novella is, mindig volt egy-egy portré-interjú, színikritika és újságoldalnyi terjedelmű riport.
A szerkesztőség tekintélyesebb munkatársai hétköznap húzták az igát, rohantak az információk után, de vasárnaponként íróféleként tündökölhettek az olvasók előtt. Az újságírói műhely ontotta az objektív műfajú írásokat, de telt belőle a szubjektív műfajúakra, köztük irodalmi próbálkozásokra is. Az ötvenes- hatvanas években fejlődött újságíróból íróvá Mocsár Gábor, Bertha Bulcsu, Galsai Pongrác, Thiery Árpád, Galambos Lajos, Sipkay Barna, Fenákel Judit, Hallama Erzsébet, Szapudi András, Sarusi Mihály – és még folytathatnám az imponáló névsort.
Sajtó és irodalom kapcsolatában fordulópont a rendszerváltás, amikor külföldi befektetők jelentek meg a magyar sajtóban, elsősorban német anyanyelvűek. Sok változást vezettek be. Először számítógépekre cserélték az írógépeket, aztán korszerűsítettek egy nyomdát a sok közül, és ide telepítették összes lapjukat, majd megszervezték a saját terjesztői hálózatot, és meghonosították nálunk is a hirdetési kultúrájukat. Ezzel nagyjából eltelt fél évtized, és kikristályosodott az a gyakorlat, ami nem kedvezett az irodalmi műfajoknak és a literátus hajlamú újságíróknak.
A legtöbb megyében egyetlen napilap jelent meg, amely nem kényszerült arra, hogy irodalmat is közöljön. Ennek ellenére közölt, bár nem elsősorban a helyi szerzőktől. Mindegyik laphálózatnak volt ugyanis egy budapesti szerkesztősége, ami a hétvégi számokba fővárosban szerkesztett oldalakat küldött, többnyire országos ismertségű szerzők írásaival. Ebbe a folyamatba szólt bele a Népszabadság. Azért, hogy ne csökkenjen a példányszáma, átvett az MDF-től néhány újságot, és „egyet fizet, kettőt kap” alapon, árukapcsolással tette hozzáférhetővé a második megyei napilappal együtt saját magát is.
Ez a lépés azért bizonyult fellángolásnak sajtó és irodalom ellentmondásos viszonyában, mert versenyhelyzetet teremtett néhány megyében. A versengés eszköze lett az is, hogy a hétvégi mellékletekben irodalom látott napvilágot, ráadásul inkább helyi, mint országos szerzők jóvoltából. Ezzel eltelt újabb fél évtized, és máris az ezredfordulónál tartunk. Sajtó és irodalom szövevényes kapcsolatában újabb fordulópontot jelentett a digitalizáció, a kétezres évek magyarországi fejleménye.
Mire való az önkifejezés?
Például a Westdeutsche Allgemeine Zeitung gondozásában megjelenő pannon lapok – öt napilap a Balaton fölötti régióban – lemaradtak az online-szerkesztőségek kifejlesztésében. A korszerűsítést ugyanis fölöslegesnek tartották a Ruhr-vidéki menedzserek. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a dunántúli újságokban nem csökkent a hagyományos újságírói munka ázsiója. Az immár szombati mellékletben versek, tárcák, művészportrék, háromhasábos interjúk és kolumnás riportok jelennek meg – többnyire belső munkatársak tollából. Aki például a költészet napja előtti szombaton, április 10-én olvasta a pannon lapokat, csodálkozhatott a felhozatalon. Nyolc verset, tizenkét tárcát, tíz grafikát, három oknyomozó riportot, négy költővel készített interjút és huszonkét költészet napi cikket számoltam össze. A kép csalóka, persze – másnap volt az országgyűlési választások első fordulója, és kampánycsend idején a szerkesztőségi asztalfiókból előkerültek a hónapok óta ott heverő szépírások.
A másik példa az osztrák–német Inform Média gyakorlata. A debreceni központú médiacég legelöl tart a digitalizációban, és északkelet-magyarországi, illetve nyugat-erdélyi vonzáskörében épp annyi újságírót foglalkoztat, mint tizenöt évvel ezelőtt. Csak éppen szinten tartja az újságokat, amíg ki nem halnak az idős olvasók, s gőzerővel fejleszti az online portálokat a fiatal olvasók kedvéért. A nyugdíjazott újságírók helyén pedig felényi fizetésért foglalkoztatja a pályakezdő fiatalokat, akik inkább az online felé kacsingatnak. Ezzel magyarázható, hogy a napilapok hétvégi számaiból az irodalmi műfajok koptak ki, a hétköznapi számokból pedig a szubjektív sajtóműfajok is.
A két példából adódik az általánosítható következtetés: minél előrehaladottabb a digitalizáció, a nyomtatott sajtó annál távolabb kerül az irodalomtól, illetve minél inkább késik a digitalizáció, annál szervesebb a nyomtatott sajtó és az irodalom kapcsolata. Vajon ez a felemás folyamat mit jelent a pályakezdő újságírók szempontjából?
Felsőoktatási intézményekben tanítom az újságírást, s a kommunikáció szakos hallgatóknak azt a feladatot adtam, hogy írjanak a karácsony előtti hangulatról. Az egyik legügyesebb diák cikké formálta, hogy kopottas ruházatú asszony áll a pláza fényárba borult kirakata előtt, nézi a gyönyörű portékákat, s arra gondol, hogy ha volna pénze, mit venne a gyerekeinek. A szerző felolvasta dolgozatát, az évfolyamtársai pedig megtapsolták. Nekem is tetszett, jelest adtam rá, bár megjegyeztem, hogy amit hallottunk, az nem újságírás, hanem irodalom. Ha újságírónak készülne a szerző, akkor odament volna az asszonyhoz, és megkérdezte volna, hogy mire gondolt, miközben orrát a kirakatüveghez nyomta. Azóta a szerző megszerezte a diplomát, és az egyik online portál vezető szerkesztőjeként dolgozik – most ő noszogatja munkatársait, hogy ne csak képzelődjenek, hanem kérdezzenek meg másokat is.
Internetes honlapon gyakorolhatnak az újságírónak készülő főiskolások és egyetemisták. Nehezményezték, hogy noha másfél évtizeden át irodalmi hetilapot szerkesztettem, mégsem akarom tanítani őket az irodalmi műfajokra. Azért ódzkodom – válaszoltam –, mert nem szívesen tanítom őket arra, amitől felkopik az álluk. Érvelésemet megértették, mégis kiharcolták, hogy az újságírói műfajokat közlő rovat mellett indíthassanak egy diák hetilapot is, amely inkább szépirodalmi műfajokat közöl.
A digitális hetilap 169. számában, mindegyikben olvashattak az érdeklődők tárcát vagy novellát. Rá kellett jönnöm, hogy a literátus műfajokkal való kísérletezést igénylik a pályakezdő újságírók. Szeretnék ugyanis magukat kifejezni, mielőtt arra adják a fejüket, hogy mások gondolatait fejezzék ki. Az irodalmi műfajokat használják önkifejezésre, mert náluk a vers és a próza, a műkritika és a glossza az önkifejezés eszköze. Előszeretettel írnak például tárcát, mert ez az a műfaj, amelynek főszereplője lehet az újságíró, és akár egyes szám első személyben is fogalmazhat.
Mire való az irodalom a sajtóban?
Egyik tanítványom néhány hónapja ifjúsági Pulitzer-díjat kapott, ebből az alkalomból vetette papírra ezt: „Az újságírás talán az egyik módja annak, hogy a tollforgató segítsen valamiben, amihez esetleg jobban ért. Legyen az tudományos, mezőgazdasági, kulturális lap. A témakör mindegy, a fontos, hogy az írással építő jellegű célja legyen az írójának. De nem kell nagy összefüggésekre gondolni, elég, ha szép magyarsággal fogalmazok, és az olvasóm saját anyanyelv- tudását bővíti, szépíti, berögződéseit javítja azzal, hogy igényes szöveget olvas. Szerintem ezért kellene visszacsempészni az irodalmat az újságokba.”
Zöldi László
