Haláltusa vagy kiegyenlítődés?
Ha megfigyeljük a médiával foglalkozó szaklapokat és az értelmiségi fórumokat, akkor előtérbe kerültek vérmérséklettől függően a búsongások, kesergések, panaszkodások, siránkozások, sopánkodások. Lám, a nyomtatott kommunikáció a végóráit éli, az utolsó napilap 2040-ben jelenik meg, a villámgyors világháló legyűrte a lassú sajtót – és így tovább, a cikkírók képzelete kimeríthetetlen. Vajon indokolt-e a borúlátás?
A jelek arra utalnak, hogy korai még temetni a nyomtatott sajtót. A kesernyés publicisztikáknak inkább az kölcsönzött ürügyet, hogy a hazai lapkiadók túl későn ocsúdtak, jókora fáziskéséssel reagáltak a trónkövetelő érkezésére. Kezdetben lebecsülték az internetet, majd amikor érzékelték, hogy még az ország legeldugottabb csücskében is eléri a médiafogyasztók egyharmadát, pánikroham vett erőt rajtuk. A hangulat- és hangsúlyváltásban két külső mozzanat is szerepet játszott. Az egyik az, hogy a hazai lapkiadás képviselői nemrégiben, a dél-afrikai világkonferencián szembesültek a nemzetközi tendenciákkal, amelyekből nem rajzolódtak ki kedvező fejlemények. Ezen azért már el kellett gondolkodni. A másik mozzanat pedig az, hogy a szakmai válságérzetet fölerősítette a 2008-as gazdasági világválság begyűrűzése Magyarországra. A sajtó fejlődése megállt, a sajtókiadványok példányszáma visszaesett.
Mostanában mintha kezdenénk kilábalni a gazdasági és szemléleti válságból. Egyre többen vélik úgy, hogy talán még sincs elhalásra ítélve a sajtó. S hogy nem eszik forrón a kását, azt példázza, hogy az utóbbi hónapokban néhány százezerrel csökkent a mobiltelefonok száma. Már „csak” tizenegymillió körül van tízmilliós országunkban. Ebből persze nem vonnék le mélyen szántó következtetést, mert valószínű, hogy a csökkenés csupán akciónak köszönhető. Több szolgáltató is meghirdette, hogy a régi készülék beszolgáltatása és forgalomból való kivonása után kedvezményes áron ad új készüléket. A jelenség mégis alkalmas arra, hogy derűlátóbban nézzük a sajtó helyzetét.
Vajon mi volna, ha futólag áttekintenénk a kommunikációs technológiák történetét? Vajon a korszakváltási csomópontok mit sugallnak a médiumok késhegyig menő harcáról? Vajon csakugyan igaz-e, hogy az új tömegközlési eszköz érkezésével megsemmisül a régi?
Bealkonyul a Gutenberg- galaxisnak?
A könyvnyomtatás megjelenésével nem történt más, mint a papság kénytelen-kelletlen kiengedte kezéből az írni-olvasni tudás szinte kizárólagos jogát. A könyv kikerült a kolostorok-templomok zárt világából, betagozódott a világias gondolkodású deákok és profitra hajtó vállalkozók életébe. A két rend, a papi és a polgári hegemóniáját csak mintegy négy évszázaddal később követte az általános választójog, ami fölértékelte a köznapi tudat szférájában élőket. A politikusok vetélkedtek a szavazataikért, ettől vált hirtelen fontossá a tömegsajtó. Egyre többen tanultak meg olvasni, és a nyomdagépek fejlődése is lehetővé tette, hogy az újságok nagy példányszámban lássanak napvilágot.
Nagyjából ezzel egy időben kezdett behatóbban foglalkozni Maxwell az elektronikus hullámokkal, és az ő nyomdokain haladva találta föl Hertz 1888-ban a rádióhullámokat. A katonák és a civilek párhuzamosan kísérleteztek a rádiózással, ám az első világháborúban óhatatlanul a katonai vonal került előtérbe, ami az információk titkosítását szolgálta volna. A hadi mérnökök győzelme a civil mérnökök fölött azonban pirrhuszinak bizonyult. A világháború befejeztével az amerikai hadsereg nyakán maradt rengeteg vevőkészülék, amelyet nyomott áron is csak akkor lehetett elsózni, ha élelmes üzletemberek rádióműsorral, tehát nyilvános adással kecsegtetik a civil tömegeket. Íme, az új médium, amely veszélyezteti a patinás sajtót.
Ami a nyomtatott kommunikáció történetében négyszáz évbe telt, az a rádió fölfejlődésével harminckét év alatt játszódott le. A sajtót elparentáló eszmefuttatások még ki sem fejthették hatásukat az újságolvasók körében, a rádiósok még ki sem élvezhették a gyorsan jött népszerűséget, amikor már megjelent a harmadik médium, a televízió. Ennek egyik előzményét, az ikonoszkópos eljárást már a múlt század húszas éveiben kitalálta egy magyar mérnök, Tihanyi Kálmán. Ő egyébként a Magyar Rádió keretein belül működött, amidőn az intézményt alapító médiapolitikus, Kozma Miklós rájött, hogy a kormány kommunikációs szemléletéből nem futja az új médium anyagi támogatására.
Bizalmi emberét Londonba küldte, így lett Tihanyi egyike azoknak a mérnököknek, akiknek közreműködésével 1936 végén megindult a BBC kísérleti tévéadása. Az már a sors iróniája, hogy az ikonoszkópos eljárást Németországban sikeresebben fejlesztették tovább. Leni Riefenstahl, Hitler kedvenc rendezője ennek segítségével közvetítette a berlini olimpiát – majdnem egyenes adásban az olimpiai stadionon kívül rekedt százezrek számára. (A német kísérlet néhány hónappal megelőzte a britet.) A két tévés nagyhatalom technikai-szellemi harcát azonban elsöpörte a második világháború, ami átmenetileg háttérbe szorította a televíziót, és előtérbe tolta a rádiót. A tévé csak az ötvenes évek elején kezdett a sajtó és a rádió mellé kapaszkodni.
Az első csúcsot akkor érte el, amikor az asztronauta Neil Armstrong Holdra szállását a műholdak segítségével élő adásban közvetítették az amerikai tévécsatornák, körülbelül félmilliárd néző számára. Nem sokkal később ennél csaknem háromszor több néző láthatta-hallhatta egyenes adásban Las Vegasból Elvis Presley egyik rock and roll-koncertjét. A történelem fintora, hogy a televízió sem élvezhette ki az egyenjogúsodás eufórikus pillanatait, mert már feltűnt a láthatáron a legújabb tömegközlési eszköz, az internet. Ismét csak a hadi mérnökök és számítástechnikusok fejlesztették ki, nem is föltétlenül azért, hogy a civilek használhassák. 1993-tól a világháló mégis a civileket kapcsolja össze – a hétmilliárdos lélekszámú Földön több mint kétmilliárdnyian interneteznek.
Digitális gyorsaság kontra értelmiségi háttér?
Ahány új médium, annyi pánikroham. A rádió veszélyezteti a sajtót, a televízió csökkenti a sajtó és a rádió hatását, az internet süllyesztőbe küldi az újságokat, és korlátozza a rádió meg a televízió esélyeit. Körülbelül ilyen eredményre jutnánk, ha összegyűjtenénk a szemléletváltási csomópontok környékén megjelent eszmefuttatásokat, jövendöléseket. A média több mint félezer éves története mégis azt bizonyítja, hogy az eggyel régebbi médium hajlamos ugyan veszíteni a befolyásából, de valahogy hat a tömegekre. A társadalomban mindig is lesznek olyan rétegek, amelyek nem a legkorszerűbb tömegközlési eszközt veszik igénybe, hanem anyagi vagy szemléleti okokból beérik a patinással is.
Ezért aztán a médiumok csak nem akarnak megszűnni, megsemmisülni, kipusztulni, legföljebb elveszítik az egyeduralmukat. A monopólium átmegy hegemóniába, és az egyenlők között olyan arányok alakulnak ki, melyekből képes megélni, sőt, szolid haszonra szert tenni akár a leghagyományosabb, legkorszerűtlenebbnek vélt médium is. Egész jól elvannak egymás mellett, és eszük ágában sincs tönkremenni. Megszűnés helyett tehát kiegyenlítődés: ez a jelen trendje. És a jövő zenéje? Nagy kérdés, hogy a munkamegosztásba belesimuló sajtóban melyek lesznek a kitörési pontok. Valószínű, hogy nem jön be Andy Grove-nak, a mikroprocesszor magyar származású atyjának jövendölése, amely szerint napjainkban befellegzett a lassúságával tüntető sajtónak.
A villámgyors világháló kétségkívül veszélyezteti a politikával illetve a sporttal foglalkozó napilapokat, talán még meg is szünteti őket. Mindazonáltal a mostaninál kedvezőbb helyzetbe hozhatja a hátteret felvázoló, az összefüggéseket tudatosító, ráadásul még jó minőségű papírral és szép fotókkal is kecsegtető hetilapokat. Biztató jövő és tisztességes haszon jósolható a speciális olvasóréteghez szóló magazinoknak és szaklapoknak, sőt, a kizárólag hirdetésekből élő ingyenes újságoknak is. Az a benyomásom, hogy az internet korában nem a sajtónak fellegzik be, hanem a fizikailag és szellemileg lusta lapoknak.
A világháló korában nem négyszáz vagy harminckét év a munkamegosztási folyamat kifutása, talán már tíz esztendő múlva is számon lehet kérni rajtam a jövendölést. Addig, javaslom, haláltusa helyett maradjunk a kiegyenlítődésnél.
Zöldi László
