Egyfajta varázslat avagy Miért nem robban fel a Gutenberg-galaxis?
Óh, déja vu! – kiáltok fel magam is önkéntelenül, mint Neo a Mátrixban, amikor nem tudta eldönteni: ugyanazt a macskát látja-e, vagy csak egy ugyanolyant. A mantraként zsolozsmázott, sokszor a dogma magasságaiba emelt, s ezáltal megkérdőjelezhetetlennek szánt kerek-perec kijelentések szerint: „a Gutenberg-galaxisnak lőttek!” Ennyi volt, köszönjük szépen, le lehet húzni a rolót! A nyomtatott médiának befellegzett, itt van helyette a szép új, csillogó-villogó elektronikus világ az ő fantasztikus, utolérhetetlen és egyedülálló képességekkel bíró szupersztrádájával, és különben is, „egy kép felér ezer szóval”.
A postai levélbélyeg históriája a 17. század közepe táján kezdődött, de csak 1842-ben kezdett elterjedni. Előbb New Yorkban, majd Nyugat- Európában, Ausztria és Magyarország 1850-től használt postabélyeget. A reklámcélra használatos első reklámbélyegek Németországban és Nyugat-Európában jelentek meg. Nálunk először az 1896. évi millenáris kiállítás alkalmával adtak ki levélzáró bélyeget. 
1896-ban a budapesti Akadémia utcában kezdte meg működését a Budapesti Könyv- és Kőnyomda Főnökök Egyesülete.
A 15. században a könyvnyomtatók mestersége a magasrendűséget, a tipográfusok megbecsülését vívta ki az egyházi és világi hatalmasságoktól. Magas elismerés illette a francia származású őstipográfus Nicolas Jensont, Velence híres könyvnyomtatóját, aki a pápától grófi címet kapott. Köln első tipográfusa, Zell Ulrich a könyvnyomtatás művészetének mestere címet érdemelte ki. Hiteles adatok hiányában eltérő nézetek alakultak ki a nyomdászcímer keletkezéséről, a címer alakzatáról, az egy- vagy kétfejű sas eredeti első változatáról.
