A 15. században a könyvnyomtatók mestersége a magasrendűséget, a tipográfusok megbecsülését vívta ki az egyházi és világi hatalmasságoktól. Magas elismerés illette a francia származású őstipográfus Nicolas Jensont, Velence híres könyvnyomtatóját, aki a pápától grófi címet kapott. Köln első tipográfusa, Zell Ulrich a könyvnyomtatás művészetének mestere címet érdemelte ki. Hiteles adatok hiányában eltérő nézetek alakultak ki a nyomdászcímer keletkezéséről, a címer alakzatáról, az egy- vagy kétfejű sas eredeti első változatáról.
A nyomdászcímer témájával a német Faulmann K. értekezik a legterjedelmesebben Geschichte der Buchdruckerkunst című munkájában. A címer adományozásának mondája III. Frigyes német-római császár nevéhez kötődik, amint azt Faulmann szerint legelőször Birkenneh 1668-ban megjelent Spiegel des Erchauses Österreich című művében, a nyomdászokra vonatkozó részben megemlíti: „Amint nekik III. Frigyes császár megengedte köntösükön az arany viselését, nemkülönben őket a nemesekkel és tudósokkal egyenlő rangra emelte és nevezetesen a szedőknek egy sast, a nyomtatóknak pedig griffmadarat karmai közt festékező labdákkal; mindkét címert nyílt sisakkal.”
Faulmann művében a címeradományozás legendájáról azt írja: „III. Frigyes tudománykedvelő férfiú volt, azonban, hogy a nyomdászokat különös kegyben részesítette volna, arról nincs írásos adat.”
A címer első részletes leírása: aranyszínű pajzson, ezüst alapon fekete-piros színű tüskézett griffmadár a karmai közt festékező labdákat tart. A pajzson fekete színű kétfejű sas karmaiban egy kéziratot és szedővasat (winkelt) tart. A címer ezüst-piros színe vélhetően Mainz város színeit jelképezi.
A griffmadár alakját egy kutató szerint 1650 körül I. Ferdinánd császár illesztette a címerbe. A griffmadarat a nyomdászok címerállataként először Lipcsében, Martin Rinckhardt nevű költő egyik versében említi: „Így örömzengéssel énekeljük meg a Griffmadarat…”
A betűszedők sas madarának is megvan a helye a dalban: „Így énekeljük meg örömzengéssel a sas madarunkat”.
Az egyszerű címer sas 1662-ben a frankfurti Meß katalógusban, Halléban pedig 1740-ben egy szedővassal és két egymáson lévő nyomdai köteggel jelenik meg.
A mainzi Gutenberg-ünnepekre és az 1840-ben Lipcsében készített emlékéremre már ismét a kétfejű sast vésték a címerre.
A litográfusok, kő- és ofszetnyomók címerének története a Szabad művészetek című, a litográfia, kőnyomtatás és papír- gyártók szaklapjában (Bécs, 1879) megjelenő pályázati kiírásra nyúlik vissza. Erre a címerpályázatra Bécsből, Berlinből, Münchenből, Hamburgból, Brüszszelből, valamint Párizsból is küldtek pályamunkát.
A bécsi pályázó, Ferd. Wüst nyerte el a 30 arany guldenos első díjat. Rud. Seitz, a müncheni díjazott pályázó hozzájárult, hogy az ő tervéből két részletet a díjnyertes címerbe beépítsenek.
A díjnyertes címer két pajzsból áll: a bal oldali, kék alapú litográfusok címerében két aranyozott mező: az SNE összevont betűk Senefeldre, a kőnyomtatás feltalálójára utalnak. Alatta rajzeszközök rajza foglal helyet.
A jobb oldali kőnyomók címerén lévő pajzs felső részén vörös-arany színű átlós hasítással osztott, alatta kék alapon egy természetes színű kő van, rajta festéklabdával.
A két címerpajzs fölött aranyszínű levéldíszek között ezüstös sisakon egy mátyásmadárként díszesen öltöztetett ifjú áll, aki a művészek címerét (három ezüst pajzs egy piros felületen) tartja a mellkasa előtt. Alól a két címerpajzs alatt, a kék színű szalagon a „SAXA LOQUUNTUR”, azaz „A kövek beszélnek” aranyszínű felirat olvasható.
Gécs Béla
