Versenyelőnyt jelent a szabványok alkalmazása

Schulz Péter gépészmérnökként lépett be az iparágba, amely a hetvenes években még egy zárt világ volt, tele rendkívül büszke és tartásos emberekkel. Vonzotta ez a kép. Ugyanakkor mint kívülálló, úgy tekintett a nyomdászatra, mint bármilyen más műszaki tevékenységre, tömegterméket előállító iparágra, ahol standard alkalmazásokkal kellene az egyenletes minőségű termelést biztosítani.

Üzemtechnikai-, üzemgazdasági és mérésszervezési területen azonban akkor még nem volt hajlandó elfogadni a nyomdászszakma ezt a gondolkodásmódot. Ő pedig a nyomdákban sokszor még ma is jelenlévő szemlélettel nem értett egyet. Mert bármilyen tiszteletre méltónak is tartotta egy-egy gépmester tudását, az számára elfogadhatatlan volt, hogy két, egymást váltó műszakban eltérő nyomatok kerülnek le a gépsorokról, mert például az intuitív módon végzett festékezés miatt nem lehetett ugyanazt a minőséget produkálni. A technokrata szemlélet került szembe a sokszor művészi látást és gondolkodásmódot, valamint kreativitást, problémamegoldó képességet igénylő gépmesteri munka fontosságával.

Ennek tudható be, hogy a hetvenes években, a nagy ofszetesítés időszakában a Fogra szabványosítási törekvése megosztotta a nyomdásztársadalmat. Akkoriban sokan arról polemizáltak, hogy egy szabványos ofszetnyomtatással lelketlenné válik a szakma. Mára viszonyt bebizonyosodott, hogy az tesz szert piaci előnyökre, aki ugyanazt a standard minőséget tudja produkálni, tetszőleges mennyiségben. Hallgatói egy nyári – akkori szovjetunióbeli – nyomdai gyakorlaton meglepődtek azon, amikor azt hallották: ott büszkék arra, hogy egyenletes gyenge minőséget tudnak produkálni. Csakhogy itt nem a rosszon, hanem az azonos minőségen volt a hangsúly. Schulz Péter szerint a nyomda egyediségének abban kell megmutatkoznia, hogy a megrendelőnek az azonos minőséget biztosítani tudja. Amit hozzátehetnek ehhez, az sem kevés: ha például a nyomtatás előtt súlyos helyesírási hibát vesznek észre, kérés nélkül kijavítják. Vagy ha tipográfiailag nem stimmel valami, akkor jelzik a megrendelőnek akkor is, ha ezért nem jár külön díjazás, még ha a késztermékkel egyébként nem is lehetne a nyomdát azonosítani.

Colormanagement kontra ISO 12647

Ma az ofszetnyomtatás és a digitális nyomtatás időszakában egyre erősebb a szabványosítás iránti igény. A nyitott digitális világ problémái új elvárások elé állítják a nyomdászokat, hiszen nem ugyanaz jelenik meg az egyik gépen, mint a másikon, s az ellenőrző monitorokon látott kép és a kész nyomat sem ugyanaz 100%-ban. A monitor, a proof és a nyomógép ugyan összehangolható, ugyanakkor a megrendelőtől kapott anyag nem biztos, hogy szinkronban áll ezzel a rendszerrel. A colormanagement alternatívájaként éppen ezért jelent meg az ISO 12647-es nyomdai szabványsorozat. A 2004–2007 között megszületett szabványokat a piac kényszerítette ki, s hogy kinek éri meg erre költeni, az nem feltétlen a nyomda méretétől függ. Az első eszerinti tanúsítás igényét a lengyel Donnelly egy nagyobb magyarországi megrendelése indította el, ám nemegyszer tapasztalják, hogy egy komoly marketinget végző, ám kisebb nyomda is versenyelőnyre tehet szert a nála sokkal drágább nyomdagépekkel fölszerelt, de nem szabvány szerint működő nyomdai vállalkozással szemben.

Felértékelődik a méréstechnika

Az ISO 12647-es nyomdai szabványsorozatot felértékeli, hogy a minőségi kifogásokból eredő, jogi útra került eljárásoknál szintén perdöntő lehet, tudja-e a gyártó igazolni azt, hogy ő a tevékenységére vonatkozó szabványoknak megfelelően végzi-e tevékenységét. Egy munkát természetesen ki lehet nyomtatni úgy is, hogy nem alkalmaznak szabványokat. Viszont ha pl. a színegyenetlenségből vita támad, akkor szakértők igazolni tudják, hogy az adott munka színegyenletessége megfelel vagy sem az „elvárható” minőségszintnek.

A ma nyomdászainak, a gépmestereknek és a fölöttük álló vezetőknek ajánlott részleteiben is megismerni a szabványokat, amelyre az üzemi képzés során jelenleg még kevés figyelmet fordítanak – mondja Schulz Péter, aki jó tapasztalatokkal is rendelkezik. Az üzemi oktatásokon ugyanis az idősebb gépmesterek is szívesen fogadják tanácsaikat, hiszen hiába vannak érintőképernyős monitorokkal ellátott pultok a korszerű gépek mellett, a beigazítás minimális ismeretének átadásán túl a beüzemelésüknél többre alig jut idő, így a problémák esetleges megjelenésekor a mélyebb ismeretek hiányában nem biztos, hogy gyors és hatékony megoldásokat találnak. A mérőrendszerek rengeteg információval szolgálnak, de csak az összefüggéseket ismerő, a szabványokat alkalmazó szakemberek számára. Fontos tehát, hogy a drága technikát működtető szakemberek is felnőjenek az általuk használt technológiákhoz. A tapasztalatok szerint a méréstechnikai alapoktól indulva 20-30 órás oktatással és az ismereteket időről időre felfrissítő kurzusokkal lehet mindezt biztosítani.

A nyomdászatban a tudás amortizációja felgyorsult. Egyre rövidebb az az idő, amin belül az ismereteket meg kell újítani. A válságból kifelé tartva, talán már erre is mind többen oda tudnak figyelni.

Tarnóczi László