Negyven éve egy helyen

Hess András-díjjal ismerték el a Szekszárdi Nyomda montírozójának, Gulyás Ferencnek több évtizedes munkáját. „Több minden megfogalmazódik az emberben, amikor díjjal ismerik el a munkáját” – mondja. Közel jár már nyugdíjhoz, s hát a szakmában is már hosszú időt eltöltött. Akaratlanul is számvetést készít, miközben nagyon örül az elismerésnek.

Annak idején pedig úgy került e pálya bűvkörébe, hogy nem tudta, mire is vállalkozott. A gyönki gimnáziumi évek után – aminek köszönhetően németül is kiválóan megérteti magát –, megfogalmazódott benne a gondolat, nem szeretne felsőfokú intézményben továbbtanulni.

– Az ország talán egyik legkisebb gimnáziuma a gyönki, igaz, olyan útravalót kaptam ott, amely a mai napig meghatározza az életemet – folytatja beszélgetésünket. – Annyi egyértelmű volt számomra, hogy nagyon szeretem a könyveket, ezért valami ehhez kapcsolódó szakmát akartam választani. Kézilabdáztam akkoriban, és a csapatban együtt játszottam egy sráccal, aki nyomdásznak tanult.

A döntés gyorsan megszületett: ő is jelentkezik a Szekszárdi Nyomdába. Egyet biztosan tudott, hogy gépi szedő, gépmester nem lesz, mert a műszaki tárgyak nem tartoztak éppen az erősségei közé, de a montírozó, az jól hangzott, ezért erre esett a választása. Ezt a szakmát azonban csak a fővárosban lehetett megtanulni.

– Így kerültem a Zrínyi Nyomdába Budapesten, és kezdtem meg tanulmányaimat a Ságvári Nyomdaipari Szakiskolában – idézi fel a kezdeteket. – Nagyon sokat köszönhetek ott tanító két kiváló szakembernek, Varga Hajdú Pista bácsinak, aki az osztályfőnököm volt, valamint Uvacsek Laci bácsinak, aki a szakmai tárgyakat oktatta. A nyomda, ahol a gyakorlati képzés folyt, az országban akkoriban a legkorszerűbbnek számított, a legújabb gépeket és nyomdatechnikát alkalmazva. A szakma minden egyes területét megismerhettem – az újságkészítéstől a mini könyvekig –, s ahogy egyre inkább világosabb lett számomra, hogy egy montírozó mit is csinál, annál jobban kezdtem megszeretni.

Amikor végez, hiába marasztalják, viszszatér Szekszárdra. Nem vonzza a nagyváros, ő inkább egy kisebb, élhetőbb helyen kívánja a mindennapjait tölteni. Montírozóként helyezkedik el a nyomdában, amely akkoriban indul fejlődésnek. Az 1970-es évek közepétől térnek át az ofszetre, és akkor kezdődik el a könyvnyomtatás.

– Az első időkben fekete-fehérben készültek a könyvek, majd egyre több lett az olyan, amelynek a borítója és a melléklete is színes volt – mondja. – Nagyon szép volt ez az időszak, ugyan nem volt könynyű, mert szinte egymást érték a változások. Ezeknek köszönhető az is, hogy az ország első ofszetnyomással előállított megyei napilapja a Tolna Megyei Népújság volt, ahogy a fényszedést is itt alkalmazták először, idejártak a többi nyomdából megnézni, miként is működik.

S hogy végül is mi ragadta meg annyira ebben a szakmában? A változatossága, az alkotási lehetőség, hiszen nincs két egyforma könyv. S amit e munkában különösen szeret, hogy míg összerak egy könyvet, van ideje beleolvasni. Így sokkal előbb találkozik az újdonságokkal, minthogy azok a könyvesboltokba kerülnek.

Hangsúlyozza, azt sem bánta meg, hogy nem a fővárost és a nagy nyomdát, hanem Tolna megye székhelyét választotta. Mint mondja, nagyon jó csapatba került, s ez lassan négy évtizede így van, ugyanis ez az első munkahelye. Lassan 23 éve annak is, hogy főművezetőnek nevezték ki. – Számos egyéb területen is kipróbáltam magam az elmúlt években. 1989 után, amikor egyre másra jöttek létre az új lapok, Szekszárdon mi is létrehoztunk egy reklámújságot – folytatja tovább. – A kollégáim is részt vettek az életre hívásában, meg több neves újságíró – egyebek mellett Tamási János, aki ma már sajnos nem él. A mostani főszerkesztő, Ékes László szintén ismert a szakmában, több könyve is megjelent. A munkákban magam a mai napig aktívan részt veszek, mint tördelőszerkesztő.

A szakma más területére is kiruccant az eltelt negyven év alatt. Két évtizeden át működtette szitázóműhelyét, amelynek megnyitásához az ötletet egy, a helyi lapban megjelent cikk adta. Arról szólt ugyanis, hogy nincs, aki elkészítené a Tiszta udvar, rendes ház táblákat. Gondolta belevág, s innentől kezdve rendszeresen készített táblákat, feliratokat, papír alapú munkát azonban soha nem vállalt el. Ma már ez a múlté, a szitázóműhely gépei a padlásra kerültek, nincs rá kereslet.

Arra nagyon büszke, hogy három gyereke közül kettő „megfertőződött” ezzel a pályával. Nagyobbik lánya nyomdaipari menedzser, a váci nyomdában dolgozik, fia pedig most végzi a műszaki főiskolát, nyomdaipari szakon, a középső lány közgazdász. Általános iskolás koruktól kezdve bejártak a nyomdába, lementek hozzá a műhelybe.

– Ahhoz azonban, hogy mindezt csinálni tudjam, a feleségem teremtette meg a biztos, nyugodt családi hátteret. Fiatal koromban kézilabdázó voltam, szakmunkástanulóként is. Aztán, amikor visszajöttem Szekszárdra, abbahagytam, először futottam, majd teniszezni kezdtem, ennek lassan húsz éve már. S persze szőlőm is van, Kékfrankos és Merlot terem benne. A tanyát is magam építettem családi segítséggel. A szőlészkedést az apósom szerettette meg velem. S amikor csak egy kis időm van, elmegyek a helyi borklub rendezvényeire. A családdal meg kerékpárral járjuk az országot, de a vízi túrák is fontos részei életünknek, idén is megyünk – fejezi be beszélgetésünket, mert mennie kell, már várják lent a formakészítésben. Szalai Kornélia