„A nappaliban, a szekrénysoron állítottam fel a díjjal járó oklevelet és mellé helyeztem el a kitűzőt” – fogad a Dabasi Nyomda kötészeti üzemvezetői irodájában Rumó László. „Furcsa, kissé zavaros volt előző napokban a titkolódzás, gondoltam is, hogy milyen kongresszus lesz Szegeden, azok délelőtt szoktak kezdődni?! Ott várt már a tulajdonos vezérigazgató, Berki István úr és a nyomda vezetője, Vágó Magdolna. A kitüntetés nagy meglepetésként ért. Megköszöntem, de hozzáteszem, hál’ istennek ezt a díjat sokan kiérdemelnék nyomdánkban.”
A Reálszisztéma Dabasi Nyomda kötészeti üzemében lépcsőzetesen kezdődik a munka. Igazodni kell a vonatok illetve az országos buszok közlekedéséhez, hiszen sokan távolabbi településekről érkeznek, majd a műszak végeztével sietnek haza. Rumó László az egyik közeli utcában lakik, kerékpárral, máskor autóval percek alatt megérkezik. Csaknem harminc éve teszi meg az utat a nyomda és lakása között, s úgy gondolja, ez így is marad közelgő nyugdíjazásáig.
„1985 óta vagyok a kötészet vezetője – majd váratlanul így folytatja. – Ha ma pályáznék egy ilyen állásra, aligha engem választanának, mert ehhez a munkakörhöz legkevesebb főiskolai végzettséget várnak el a jelentkezőtől. Nekem technikumom van, a művezetői vizsgákat már a munka mellett tettem le, emellett számos elméleti oktatáson vettem már részt.
A műszak egyik része reggel hatkor kezd, a többiek egy órával később. Hatvan ember munkáját szervezem, irányítom, a többségük asszony, illetve lány. Szorgosak, fegyelmezettek, s érdekes, a férfiak időnként jobban ’aggatják a körmüket’. Szigorú vagyok hozzájuk, de erről inkább őket kellene megkérdezni.”
Rumó László számára nem terhes, sőt, elégedettséget okoz számára, hogy kiszámítható ritmusban kezdődik egy-egy munkanap. Hajnali ötkor indul el otthonról, majd beérve várja az első műszakra érkezőket. Az elsők között érkezik, hogy felkészüljön napi teendőire, illetve, hogy a gépinduláskor ne kelljen rá várni a feladatok kiosztásakor. A felkészülés már az előző nap műszakzárásával kezdődik, amikor hozzálát a teljesítmények ellenőrzéséhez.
„Időnként leteszem a tollat, s végigjárom az üzemet, s ahol kell, megbeszéljük a felvetődő ügyeket, tennivalókat, ellenőrzöm a műveleteket. Egyébként tudni rólam, hogy bárki legyen az irodámban, bárkivel tárgyalok, nálam a munka az első, aki ilyen ügy miatt nyit rám ajtót, elsőként az ő kérését intézem el.”
Kérdeztük, hogy egy kötészeti üzemvezető munkájában mi a nehezebb. Az adminisztráció? A vezetéssel járó stressz? Rumó László anélkül, hogy keresné a szavakat, határozottan mondja: „Az adminisztráció, a teljesítménylapok vezetése, átnézése sok időt vesz igénybe. A teljesítménylapok segítségével nyomon követhető, hogy például ki mennyi ívet hajtott le, milyen műveletekkel végeztünk a műszak végére. Ha részletesen kíváncsi egy kívülálló arra, hogy hányféle nyilvántartás része egy üzemvezető munkájának, biztosan beleszédül a szerteágazó esetekbe. Sokat segít a rutin, az évek során megszerzett tapasztalat. Az emberek bíznak bennem, bíznak a felkészültségemben. Ismernek jól, hogy megkövetelem a munkát, a fegyelmet, de azt is tudják, hogy kiállok értük, nem szokásom őket félrevezetni.”
Dehogy is szeretnénk elveszni a kötészeti részletekben, mégis felsorolnánk néhány jellemző munkafogást, amely reggeltől délutánig ismétlődik. Egyenesvágás, hajtogatás, összehordás, ragasztókötés, irkafűzés, körbevágás, táblakészítés – s folytatható a felsorolás. Mindezek lényege mégis, hogy az egymást követő műveleteknek megfelelő időben a helyükön kell lenniük. A dabasiak egymás közt a könyv címét említik a feladatok megbeszélésekor, noha egy munkaszám is szorosan hozzátartozik a termékhez. Ám a könyv címét csak könnyebb megjegyezni, mint egy sokszámjegyű azonosítót. A könyvkötők – mint mondják – nem csupán szakmai megfontolások miatt veszik kézbe a készülő köteteket, alkalmanként olvasnak is belőle. „A szép és igényes könyv érthetően felkelti a figyelmet. Legutóbb karácsonykor egy sok képpel illusztrált, Munkácsy Mihály életét bemutató kötet nyerte el a tetszésemet.”
Otthon két unokája csal arcára büszke mosolyt. Ha pedig bejönnek a nagypapa nyomdájába – ők csak így mondják –, leülnek a papírok fölé hajló „üzemvezetővel” szemben, s lapozgatják a polcokról levett könyveket. „Melyik gyerek nem szereti a mesekönyvet? Mindkét fiam is itt dolgozik a kötészeten. Az egyik a könyvkikészítő gépsoron, a másik a cérnafűző gépen. Büszke vagyok rájuk, magas szinten végzik a rájuk bízott műveleteket.
Mi a szép egy gép kezelésében? Ezen így még nem gondolkodtam. Talán az elvégzett munka. Jó tudni, hogy reggel még raklapon feküdtek az ívek, délutánra pedig elkészültek a legújabb könyvek. Még akkor is megvan a szépsége, ha nap-nap után visszatérő, ismétlődő fogásokat végzünk. Az utóbbi időben csökkent a keménytáblás könyvek száma, nőtt viszont a kartonáltaké. A tulajdonos ezzel együtt is elégedett. Lehet, hogy kevesebb példányszámban készül egy-egy színes album, mint például az éppen most hajtogatott, a történelmi Magyarországról szóló kötet, de ha jól emlékszem, már harmadik utánnyomásban rendelték meg.”
Rumó László szerint ez nem a reklám helye, de Dabason valóban a japán innováció és a svájci pontosság keveredik a magyar tradíciókkal. Az új gépekhez a fiatalok már jobban értenek. „A kötészeten én vagyok a legidősebb. Ennek alapján mondom, egy kitüntetést, egy elismerő szót – noha lehet akár egy élet elismerése – ne csak idős korában kapjon az ember. A régi rendszerben voltam kiváló dolgozó, kaptam miniszteri díjat, szinte mindent elértem, amit egy nyomdász elérhet. Egyszerű ember maradtam, és ma is az vagyok, s ha van egy kis szabadidőm, szaladok idős apámhoz Kunpeszérre, a szülői házba. Van ott egy kis kert szőlővel.”
Bálint Tóth János
PRINT & PUBLISHING 110/2008
