Kerekes Imréné, az Alföldi Nyomda „kerekeskati”-ja tagja a céget vezető igazgatósági hármasnak. Kezében a műszaki fejlesztési, karbantartási, a minőség- és környezetirányítási ügyek futnak össze. Nappali tagozaton szerzett villamosmérnöki oklevelét később gazdaságmérnöki és számítástechnikai rendszerszervezői diplomával, majd pedig több szakmai tanfolyam elvégzésével fejelte meg. „Az utóbbiaknál már munka mellett tanultam, esténként, miután lefektettem a gyerekeket, készültem a vizsgákra.” Avillamosságtant középiskolás tanára szerettette meg vele.
„A Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karán nemcsak híradástechnikát, vezérléstechnikát, de mechanikát, gépészeti ismereteket is tanultunk, sőt, üzemgazdaságtant is.Adiploma megszerzése után visszajöttem volna Debrecenbe tanítani, állás is lett volna, mégis inkább megbeszéltem a velem együtt villamosmérnökként végzett férjemmel, mi lenne, ha az Alföldi Nyomdát választanánk?! Fogadott bennünket a vezérigazgató. Mint látja, máig maradtam, míg férjem egy év után átment abba a középiskolába tanítani, ahová eredetileg én készültem.” Acsalád története kisebb-nagyobb kanyarokkal teli tehát, hiszen a Duna-parti egyetemen még tanári álmokat dédelgetett, addig a pedagógus családba született férjét egy tanulmányi szerződéssel terhelten a budapesti BHG-nél mérnöki állással fogadták volna. És fordulatnak tekinthető az is, hogy a kezdetben tanárnak tanult, majd külkereskedelmi főiskolát végzett fia az egyik neves papírforgalmazó társaság hazai képviseletén dolgozik, addig lánya, minden lebeszélése ellenére a tanári pályát választotta. S mi maradt Katalin asszony tanári álmaiból? Anyomdai munka mellett a hetvenes években nyomdász szakmunkástanulóknak tanította a villamosságtant és gépészeti ismereteket. Eközben a munkahelyi teendők mélyen a szívéhez nőttek. Említi,hogy 1976–1979-ben, amikor az akkori gazdaságpolitika minden eszközzel erőltette az export árualap-növelő fejlesztéseket, műszaki osztályvezetőként részese volt egyebek mellett a Cameron-Sheridan könyvgyártó gépsor telepítésének, amely korszerűsége miatt Európában is ritkaságszámba ment. A hétköznapok eseményei is kielégítették- kielégítik ambícióit, elvárásait, amikor másokkal együtt, hosszú évek óta irányításával gondoskodnak a gépek folyamatos működtetéséről, a berendezések javításáról, beruházások lebonyolításáról, az új gépek beüzemeléséről, az üzemek fenntartásáról, bővítéséről, a különböző hatósági előírások teljesítéséről. Ezernyi napi rutinnak tűnő teendő, elvégzésük mégis máig foglalkoztatja, serkenti. „Büszke vagyok rá, hogy közreműködésemmel a nyomdák közül az elsők között az Alföldi Nyomda szerezte meg a minőségirányítási tanúsítást. Emellett kidolgoztuk a környezetirányítás működés irendjét, és hosszú idő óta folytatunk környezettudatos magatartást. Mások legfeljebb hallottak a környezetvédelem fontosságáról, amikor mi már megfeleltünk az EU-direktívák által diktált hatósági elvárásoknak!” A rendszerváltozás éveire eső igazgatóváltást követően, az akkori vállalati tanács elnökeként – felismerve a gazdasági szükségszerűséget – azokkal értett egyet, akik javasolták, hogy önállósítsák, és egy hatékony működési szervezetté alakítsák át a karbantartóüzemet. Egy működő piacgazdaságban ez egy természetes lépés. Idehaza azonban heves, esetenként személyeskedő viták kísérték az átalakulásokat. Sokan nem akarták érteni, miért jobb ez a nyomdának. Mégsem gondoljuk, hogy könnyű volt megtanulni, elfogadni, és főleg érzelmileg feldolgozni a piacgazdaság diktálta szabályokat. Katalin asszony is szembesült a rideg tényekkel, amelyek nem kímélik az érzelmeket. A nyolcvanas években a debreceni vállalat mellett évekig fejlesztették, bővítették püspökladányi és hajdúböszörményi üzemeiket. Idővel nemcsak a telephelyek, de az emberek is a szívükhöz nőttek. Akereskedők jöttek először a rossz hírekkel: nemtudják eladni az ott készített kiadványokat. Amegszüntetéssel, a leépítéssel több éves munkahullott darabjaira, s végül egy másfajta siker volt a számukra, hogy értékesíteni tudták a telephelyeket és a gépeket. „A privatizáció annyi változást jelentett a munkámban, hogy egy kiemelkedő személyiségű vezérigazgató által irányított, újjáalakult, innovatív csapatban még jobban, még hatékonyabban lehetett dolgozni. Gondolkodásomban nem hozott oly jelentős változást, mert egykori főnökünk, Benkő István vezérigazgató a szocializmusban is kapitalistaként gondolkodott, és elvárta tőlünk a gazdasági szemléletet. Már akkoriban is állami támogatás nélkül, önerőből és hitelből gazdálkodtunk. Aberuházásokért felelős vezetőként láttamoztam a legkisebb kiadásról szóló számlákat is. Az egyetemen kapott útravalónak, a gazdasági szemléletnek máig nagy hasznát veszem, mert egy fejlesztést soha nem csak műszaki, beruházási ügynek tekintek. Mindig végiggondoljuk kollegáimmal együtt, hogy a fejlesztés pénzügyeit hogyan teremtsünk elő, és a pénzek felhasználását hogyan könyveljük el.” Évtizedes vezetői pályafutásában azt tartja a legfontosabbnak, hogy számítottak rá. Ez élteti magánéleti kapcsolataiban is. „Még a rendszerváltozás előtt volt egy szocialista brigádunk, egy mérnöki-technikusi csapat. A közös cél érdekében, jól tudtunk dolgozni együtt, baráti társasággá is alakultunk, sokat kirándultunk családosan a gyerekekkel is. A brigád már régen szétszéledt, de a barátság megmaradt. Időnként megint összejárunk, de már a gyerekek nélkül.” Az egyetemi barátságok is fontosak számára. Egykori tankörös társaival minden pünkösdkor Szántódon találkoznak. Mint mondja, valamennyien jól képzettek, nyelveket beszélnek, mégis a többség alól „kicsúsztak” a nagynevű vagy az új alapítású cégek. Az értelmiség történetének egy újabb, fölösleges generációja? – szúrom közbe. „Míg Nyugaton az ötvenes korosztályhoz tartozó mérnökök pályájuk csúcsán dolgoznak, addig idehaza egy hasonló korú mérnök mintha légüres térbe került volna. Nekem mindvégig szerencsém volt, máig szép feladatokat bíztak rám. Egyik volt professzorom szerint egy mérnök attól válik mérnökké, ha nyitott szemmel járja a világot, s megtalálja magának a feladatot. Ezt vallom én is.” A feladatok pedig valóban nem kerülték el. A napi munka mellett konferenciákra, képzésekre járt, amit munkájában kamatoztatott. Energiájából futotta a fiatalok közép- és felsőfokú nyomdai ismereteinek oktatására is.
„A debreceni nyomdászok szinte mindegyike az Alföldiben nevelkedett, majd vált sikeres nyomdásszá. Akibe szorult egy kis szakmai bátorság, belevágott egy önálló vállalkozásába is. Nyomdaipari karbantartás, műszaki menedzsment témakörben óraadóként tanítok a Könnyűipari Műszaki Főiskolán, illetve a cívisváros egyetemén. Nem vagyok igazi pedagógus, de igyekszem átadni tapasztalataimat a jövő mérnökeinek.” Otthon, családi körben szakmai ügyekről ritkán beszélgetnek, miként arról sem, hogy egy kisebb részvénypakettel a zsebében, résztulajdonosa az Alföldi Nyomdának. „A munkám a hobbim is. Amunka miatt sokat utaztam itthon és a világban. Egyszerű családból származom. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy tanulhattam, és mindezt elérhettem.Acsaládban igazi kotlósként viselkedtem. Takarítottam, mostam, főztem, és ha utaztam valahova, egy listát írtam a férjemnek, mit kell kivenni a hűtőből, mibe öltöztesse a gyerekeket. Miután megszületett a most hároméves unokám, a hétvégeken Pestre autózok, hogy találkozzak a fiammal, lányommal és kis unokámmal. Nem tartozom azok közé, akik naponta elmondják, milyen sokat dolgoznak. A születésnapján felköszöntött színésznő, Törőcsik Mari mondta egyik interjújában, hogy az éveinek száma után nemvár el semmilyen dicséretet vagy kitüntetést még színésztársaitól sem, és meglepődik, ha ezt megteszik. Annál nagyobb elismerésre én sem vágyom, minthogy maradjon sikeres a nyomdánk, fejlődjön a cég, és ehhez a munkámmal továbbra is hozzájárulhassak.”
